Somkuti Nándor
|
"Ha az ember a földkerekség valami kiemelkedését látja, ez arra ösztönzi, hogy felmásszon rá.
Legfőképpen ez az érzés késztet bennünket arra, hogy szembenézzünk ezzel a kiemelkedő ponttal.
Bebizonyítjuk magunk és embertársaink előtt, hogy feljutunk rá!
Nem restelljük a fáradságot, sőt, örömet okoz nekünk. Véghezviszünk valamit, ami bensőleg kielégít bennünket."
(Fritz Rudolph)
Az eddig eltelt néhány évben csak ezt az öt történetet tudtuk itt megjelentetni,
pedig biztosan sok jó és kevésbé jó élmény ért a túráinkon.
Hajrá ! Ha a géped előtt ülsz, az elmúlt évad képeit nézegetve emlékezel
az elmúlt szezon(ok) történéseire, és néhány gondolatot szívesen megosztanál
másokkal is, várjuk jó ötleteidet, történeteidet, esetleg gondolatébresztő írásaidat.
Ne habozz, küldd el emailben nekünk és hamarosan itt olvashatják mások is !
Trekking az Észak-Velebit hegységben:
Időpont 2011 szeptember
Résztvevők száma: 8 fő
A cikk írója:
K.Gábor
|
Mindig gyanús volt számomra, mikor a honlap gazdáját tömjénező írás jelenik meg a vélemény-rovatban... Dehát nincs más választásom. Ez a túra tényleg nagyon jó volt. Tán csak akkor lett volna jobb, ha egy nappal többet túrázunk, vagy Nándi megtankolja az autómat... (:
Szállásunk a majd' 1600 méteren lévő Zavizsan menedékházban volt, mely egyben meteorológiai állomásként is működik. Kintről (ahol kristálytiszta volt a lég és szinte mindig fújt a szél) belépve igazi patinás menedékház-levegő és berendezés fogadott. Az aprócska szoba a fölső szinten nagyon minimál volt, 4darab emeletes ágy, egy szék és kb. 3 fogas jutott nyolcunknak. Se asztal, se szekrény, se hátvakaró. Első ránézésre elég meghökkentő volt, főleg mikor leültem az alsó ágyra, lendületesen hátradőltem és jól tarkón vágtam magam a fölső ággyal. Végülis benne van a nevében, hogy "menedékház", másrészt a benti, szobai lét a minimálisra volt korlátozható (akár a régi villany nélküli, apró ablakos parasztházakban), s minden figyelmem a hegyek és a tenger felé irányulhatott. Igen, tenger. Nagyon nem semmi érzés 1600 méterről letekinteni az Adriára és a függőleges sziklafalú szigeteire. Ha belegondolok, hogy valaki ezt látja nap mint nap...
A házban a szűk keresztmetszetnek a vizesblokk tűnt. Volt egy WC a férfiaknak (nem méretezték túl bőségesre, homlokkal lehetett az ajtót támasztani), egy női WC, és ezek közös előterében két csap. Gondoltam, itt érdekes lesz lemosni a túra után az út porát és sóját. Szerencsére az első keményebb nap után WC-re menet zuhanyozási hangokat hallottam. Jól megjegyeztem az ajtót, mely mögül áradt e zene füleimnek, s később visszatérve egy helyes kis melegvizes zuhanyzót találtam ott. Ez nekem felért egy komplett aqua-parkkal, csakúgy mint Nándival a nyáron elkövetett 200 km-es biciklitúrán a kék nyomós kút a 38°-ban. Érdekessége volt még eme zuhanyzónak, hogy teljesen kitapinthatatlan ritmusban volt kulcsra zárva, vagy nyitva. Mindegy. Végülis minden nap sikerült letusolni.
Az odautazás napján miután lecuccoltunk, fölmentünk néhány környékbeli magaslatra. Nagyon szép a hely. Térélmény. Főleg annak aki 2-300 m-en éli az életét, és a Kékes-csúcskő mellett elhaladva rendszeresen meghatottságot és tiszteletet érez. Egyébként nagyon jó mászni ezeken a mészköveken. Érdes tapintásúak, nem porózusak, igen jól tapad rajtuk a tenyér és a Vibram. Este a menedékházban surrogtak a gázfőzők, megvacsoráztunk. Borkóstoló.
Első túranapunk első csúcsa az 1676 m magas Zavizsanszki Pivcsevac volt, mely után a völgyben -ami egyébként egy hatalmas víznyelő- belefutottunk egy B közép jellegű társaságba, akik egy tisztáson énekeltek, üvöltöztek. Mivel ez nekünk nem igazán fér bele a túrázás kereteibe, elléptünk tőlük és jó tempóban fölértünk a Mali Rajnac-ra (1699 m). Nagyon jó volt odafönt, de mivel befutott a B közép, továbbmentünk. Következett a Velky Zavizsan (1676 m) és a Balinovac (1602 m). Ez utóbbiról lefelé Nándi olyan útvonalat választott, mely adott egy kis ízelítőt a másnapi túra szépségéből. Szikláról-sziklára mászva ereszkedtünk alá egy olyan kőrengetegben, ahol semmiféle "utat" nem fedez fel az avatatlan szem. Késő délután a menedékháznál közösen főztünk bográcsban egy igen-igen jóféle krumplipaprikást, ezüstjelvényes túravezetői irányítással. Borkóstoló.
Másnap hajnali 4-kor keltem, hogy a 6-ra kitűzött indulásra mindennel elkészüljek. Lassan motoszkálva készülődő típus vagyok. Sötétben indultunk, valószerűtlenül csillagos volt az ég. Halványan pirkadozott mire elértünk egy tulajdonképpeni beszállási pontot. Ez a Premuzsicseva staza kezdőpontja, ami egy észak-dél irányú épített túrista út, mely kb. 1 m széles és a legszebb, "legsűrűbb" részein vezet keresztül a hegységnek. Kőből van kirakva, néha a sziklafalba bevágva. Minden tiszteletem az építőké. Erre a napra négy csúcs jutott. A Gromovaca, a Crkvena, a Krajacev és a Vratar. Mindegyik más, négy külön egyéniség. Az első kettőben -melyet a Premuzsicseva staza-ról lehetett megközelíteni- a nagyon jól mászhatósága és a tengerhez való közelebbi helyzete miatt tetszett nagyon. Fantasztikus dolog, mikor az ember fölér, leül a csúcson egy kőre (melléül a pulzusa), előhúzni a zsákból a hajnalban sodort szendvicset, s közben néma csend, napsütés, kék ég, fehér sziklák és odalent a kék tenger... A harmadik csúcsban az volt a különleges, hogy egy hosszú kitett gerincen végigmászva lehetett elérni. A negyedik a Vratarszki kuk volt a király, főleg a kuloárja, amin keresztül közelítettük meg a csúcsot. Nándi azt mondta, hogy aki nem járt a Vratar kuloárjában, az nem járt a Velebitben... Leereszkedvén a Premuzsicseva staza-ra kellett visszatalálni egy olyan szikladzsungelen keresztül, ahol a túristajelzések már rég lekoptak, csak a kőbabák mutatták az irányt. Tökéletes túranap volt. Este a menedékházban vacsora. Borkóstoló.
Másnap legurultunk a tengerhez és fürödtünk egyet. Nekem mindig élmény ilyen nagy vízpartot elérni, legyen az sós vagy édes.
Negyedik nap hazafelé útba ejtettük a Plitvicei tavak vízeséseit, ami gyönyörű, de most a szárazság miatt elég szolidan nyomta.
Összefoglalva: ez a négy nap amilyen rövid volt, olyan aktív. Én még nagyon szívesen részt vettem volna egy-két túranapon, lett volna még látnivaló a hegységben, de így sem bántam meg semmit. A túravezetés pedig azért tetszett, mert Nándin azt érzem, hogy nem saját magáért megy, hanem hogy másoknak is megmutassa azt, amit ő már ismer.
Karner Gábor
2011. december 21.
Lyskamm nyugati csúcs megmászása:
Időpont 2008 augusztus
Résztvevők száma: 4 fő
A cikk írója:
O.Nándi
|
Három hegymászó és a kolonc
Két évvel ezelőtt már jártam a svájci-olasz határon a Monte Rosa csoport két ormán. Feleségemmel feljutottunk a Zumsteinspitze csúcsára és teát ittunk a szomszédos Margarita házban a Signalkuppén. Az út könnyű volt, nem estünk bele a gleccser hasadékokba még visszafelé sem, amikor már nem tudtunk mások után menni. Csak szemlélői voltunk, amikor egy 5 fős madzaggal összekötött csoport középső tagja derékig beszakadt egy átkelés során. Persze nem lett baj, kiráncigálták, de nagy sötét, feneketlen lyuk tátongott a hóhídon, mikor odaértünk. Átóvatoskodtunk súlytalan léptekkel, ami azért az én esetemben nemigen valós fogalom.
Utunk során végig kísért minket a Lyskamm félelmetes látványa. A hosszú, éles kitett gerinc látványa nemcsak szépérzékemre hatott, de valahogy a tenyerem is izzadni kezdett, ha arra néztem. Tanult és tapasztalt barátaim is tisztelettel vegyes félelemmel beszéltek erről a hegyről, és nem igazán javasolták. És pont ez volt az a pont, ami amellett szólt, hogy meg kell próbálnom. Talán újabb lépcső tériszonyom legyőzésének útján. A tapasztalt, félelmetes hegymászók, jól fejlett egojuk birtokában most megvetően elmosolyodnak, szerénységüket elnéző pillantás mögé rejtik, és azonnal mesélni kezdenek felejthetetlen és felülmúlhatatlan kalandjaikról. Nekem azonban ez maga volt a kaland, a kihívás és a szépség együtt.
Somkuti Nándi honlapján azonnal kiszúrtam; Lyskamm nyugati csúcs 4479,68 méter, augusztusi túra. Hogy az könnyebb, mint a keleti csúcs? Eszembe sem jutott, csak az, hogy ott lehetek talán valahol fenn, amit két éve már úgy kinéztem magamnak. Beneveztem.
Négyen indultunk kora hajnalban Nándiéktól, és a közelben vettük fel másik két társunkat is. Hatalmas tájékozódó képességemet csak hatalmas szerencsém múlta felül, hogy odataláltam alig két-három elkeveredés után. Kocsimat otthagytam Nándiék háza előtt, átpakoltam, indulás.
Négyen mentünk, és rögtön tudtam, hogy én leszek a gyönge láncszem. Nándit nem kell bemutatnom, az érdekesség annyi volt, hogy Évi, a felesége nem jött velünk, ami ritka alkalom. A Civetta túráról már ismertem Pétert, aki vékony, stramm, összeférhető és már önállóan is vezet komoly túrákat Erdélyben. Anikó viszont egy félelmetes sziklamászó volt. Sajnos be kellett hamar látnom, hogy előítéleteim sorra omlottak le vele kapcsolatban. Nagyon kedves, szerény társnak bizonyult, és egyáltalán nem egy felsőbbrendű kihaénnem hegyi menőnek. Pedig járt már egy-két olyan helyen, amire igazán büszke lehet.
Ausztria, Németország, Ausztria, Lichtenstein, Svájc, Olaszország, Aosta völgy, majd jobbra a Gressonnay völgy. Milyen könnyű így elmondva, de azért a 14 órás út eléggé elbágyasztotta a társaságot. A felvonónál nem engedték a vadkempingezést, hiába próbálkoztunk, így Gressonay St. Jean-ba kellett visszamennünk, ahol olcsó és kellemes kempinget találtunk. A látvány is gyönyörű volt, innen már láthattuk a messzeségben célunkat, a Lyskamm nyugati csúcsát. A keletit is, de ez már a jövő évi terv marad…
Másnap reggel nem siettük el az indulást, hiszen 4-5 órás utat terveztünk a felvonó felső állomásától a Sella menedékházig. Autónkat a parkolóban hagyva, rövid, másfél órás pakolás után már be is csörtettünk a felvonó kabinjába. A hátizsákon ott lógott a jégcsákány, fejvédő sapka (leginkább sisaknak nevezik a szakavatottak), a hágóvas és Nándinál minden eshetőségre készen két hócövek, ami annyit jelent, hogy szögvas alumíniumból, 50-60 cm hosszú, és tele van lyukkal a karabinernek. Le kell verni a hóba, ráakasztani a karabinert, arra a kötelet és a kötélre a teljes társaságot, és várni a hegyi mentőket. Egyszóval nélkülözhetetlen.
11 körül indultunk, és hamarosan hatalmas kövek között meneteltünk, egyre meredekebben fel, fel és egyre fel. Itt is eszembe jutott az az elmés megfigyelésem, hogy miért mindig felfelé kell először menni, és mint mindig, most is elgondolkodtam, hogy mit is keresek én itt, és miért izzadok annyira.
Azért nem volt ilyen veszélyes a helyzet, és a felszakadozó ködben egyre szebb látvány tárult elénk. Balra (talán nyugat?) a távolban a Mont Blanc, kicsit közelebb a Paradiso és még sok más csodás csúcs mutatta meg magát néhány percre. Kis tavak mellett mentünk el, és irigykedve néztem mellette a sárga hegymászósátrat; saját vize van!
Elértük a biztosított részeket. Az olaszok itt vastag köteleket tettek ki, amit nem értettem, hiszen egy-két év alatt szétfoszlanak, és akkor lehet cserélni. Persze gondolom, hogy csak akkor, ha elszakad, de az általában valaki alatt történik, de azért ne legyek ilyen rosszindulatú… A mi köteleink vadonatújak voltak, és én rájuk bíztam az életemet. Hiszen a legfontosabb a bizalom.
Utunk egyre vadregényesebb lett, kis hídon mentünk keresztül, kétoldalt tátongó mélység, majd egy kis kézhasználat a köveken, egy kis kapkodás levegőért. Sajnos a csoda véget ért és délután 4 óra előtt elértük utunk célját, a Sella menedékházat 3600 méter magasságban (hozzávetőlegesen). A szokásos barátságos hangulat, tekintélyt parancsoló, viharvert arcok, mosolygós hölgy a pult mögött, a szállás olcsó (igazolvánnyal), minden egyéb méregdrága. Nem baj, hoztam elég hagymás zsemlét…
Nyolcágyas szobánkban egyedül voltunk, így mindenkinek alsó ágy jutott. A nap hátralevő része pihenéssel, evéssel, fényképezéssel telt. A köd felszállt, csodás naplemente koronázta meg az estét. Külön épület volt a vizesblokk, pottyantós megoldással, viszont a csapból víz folyt(!), mindez 3600 méter magasan.
Jól kivehettük másnapi célunkat, a Lyskamm nyugati csúcsát, tőle balra a Castor-t, jobbra lent pedig észrevettem a távolban a Gnifetti menedékházat, ahol 2006-ban feleségemmel megszálltunk. A Lyskamm nyugati és keleti csúcsa, az éles gerinc látványa most is, mint két éve görcsbe rántotta a gyomromat, és a tenyerem lassan izzadni kezdett…
Megbeszéltük, hogy másnap korán indulunk, még sötétben, mert az úgy szokás, úgy helyes, és úgy logikus. Előre szóltam, hogy segítséget kérek hágóvasam felvételében a jobb lábamra, hiszen két éve sánta vagyok, és nem tudom magamtól felvenni. Nándi viszont előre szólt, hogy még meggondolhatom magam, ha inamba szállt a bátorságom. Vacsora, majd régi kalandok kimerítő emlegetése zárta a napot. Anikóról például kiderült, hogy a sziklafalakon szeret aludni, még ha nem is függeszkedve, pedig az az igazi, ahogy Münchausen típusú egoista mászók gyakran állítják. Mint már említettem, Anikó abszolút szerény és kedves útitársnak bizonyult, ami azért elgondolkoztatott gonosz előítéleteimet illetően.
Másnap a terv szerint még sötétben szedelőzködtünk. Nándi utoljára megkérdezte, hogy merem-e vállalni. Péter segített felvenni a hágóvasamat, utána kötéllel kötöttük össze a sorsunkat, fejlámpát tettünk a hegymászó (nekem biciklis) sapkára (sisakra), és jégcsákányainkat lóbálva útra keltünk. Mit mondjak, nem voltunk egyedül. A ház népe ott csörtetett előttünk, mögöttünk és körülöttünk. Szép kényelmesen bandukoltunk, hiszen elég magasan voltunk ahhoz, hogy a rohanás azonnal visszaüssön. Anikó még nem járt ilyen magasan, így fájt is picit a feje, de zokszó nélkül jött. Persze ez a tempó leginkább nekem kedvezett, hiszen csípőporcaim maradékai nem igazán értékelik a kínzást.
Lassan világosodott, felkelt a nap. 3000 méter alatt mindent köd borított, felette egyre ragyogóbb napsütés. Csodálatos látvány volt a felhőben úszó hegyek látványa. Hamarosan elértük a Castor és Lyskamm közötti nyerget, ahol nagy megkönnyebbülésünkre a turisták hada szinte kivétel nélkül balra fordult a Castor felé. Pihentünk egyet és fényképeztük a hihetetlen tájat. Rövid felsorolás, milyen hegyeket láttunk egyszerre (és jutnak egyúttal eszembe): Mont Blanc, Paradiso, Breithorn, Pollux, Matterhorn, persze még sorolhatnám, de azt már szégyellném, hiszen mint már ezerszer leírtam; a neveket ember adja, a szépséget a természet, ehhez nincs köze bolygónk felsőbbrendű vírusainak…
Nekivágtunk. Azért láttunk 3-4 társaságot magunk előtt, ahogy sorra jutnak túl a kitett éleken, és aztán egyre feljebb és feljebb jutnak a meredek hegyoldalban. Jött az adrenalin; egy meredek domboldal oldalában traverzálva (hű de szépen mondtam) hamarosan elértük a bátorságpróbát, egy pengeéles gerincet, ahol nem volt mit tenni, el kellett indulni, és egyensúlyozni, mint a cirkuszban. Taktikám a következő volt; "Jaj de félek, én ezt úgysem merem!" felkiáltással azonnal nekieredtem. Szegény társaim már megszokták, hogy mindig hülyeségeket beszélek, és nem tudják eldönteni, hogy komolyan gondolom-e (megjegyzem én sem). Ennek azért meg van az a haszna, hogy segítenek a bénának és saját félelmükről megfeledkeznek, ha egyáltalán van ilyen. Anikón ilyennek nyomát sem fedeztem fel, Nándit követve előttem ment, határtalan biztonsággal. Péter mögöttem ugyancsak. A gerincél közepén hirtelen újabb nehézség; a "penge" 120 centivel feljebb folytatódott, valahogy csak felhasalok rá, de hogyan merek felegyenesedni? Nem ragozom, sikerült és hamarosan túl is voltunk utunk legkitettebb szakaszán.
Az utolsó emelkedő elég hosszúnak és meredeknek bizonyult, jobbra feneketlen mélység, de ilyet már sokszor legyőztünk, inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan fogok visszajönni a "pengén". Közben jöttek visszafelé a csúcsot már meghódító turisták, akiknek lelkesen gratuláltam teljesítményükhöz, profinak neveztem őket, és még a szükségesnél is jobban sántítottam…
Az emelkedő végén egy pár száz méter hosszú, csaknem teljesen vízszintes gerinc vezetett a csúcsra, elég keskeny, de nem olyan vészes, mint az előző. Perceken belül ott álltunk a csúcson. Hihetetlen érzés töltött el; sikerült, megint legyőztem a félelmeimet és látom fentről a csodát. Büszkén nyújtottunk egymásnak kezet. A kilátás, ha lehet, még lenyűgözőbb volt, mint eddig, a Monte Rosa csoport csúcsai vettek körül minket, hó- és jégvilág, töredezett gleccserek, meredek sziklafalak, csillogó hómezők (nem is tudok több ilyen szép fordulatot előhalászni).
A kötelező fényképezés után lassan elindultunk lefelé. Szembe már senki nem jött, a többi csoport már messze járt. Minden nehézség nélkül jutottunk le a meredek részen, jött a "penge". És jött a szél. És jött a köd. "Siessünk, nehogy itt kapjon a vihar!" Lassan, óvatosan egyen-súlyoztunk, miközben a széllökések a kötelet hol vízszintesen lobogtatták, hol alattunk a meredély kiszögelléseibe akasztották, jó, hogy nem rántották le egyikünket sem. Megúsztuk. Mire végeztünk a nehéz szakasszal, már semmit sem láttunk. Egy ideig még tudtuk követni a nyomokat, aztán azokat is befújta a szél, eltakarta az átláthatatlan köd. Most mi lesz? Tájékozódni egyáltalán nem tudtunk, céltalanul bolyongtunk (GPS híján) a ködben. Nándi kezdte felkészíteni lelkeinket a bivak lehetőségére. Ahhoz azért elég korán volt, hiszen 2 óra felé járt, de a zúgó szélben, ködben nem voltak jók a kilátásaink.
Váratlanul szinte beleszaladtunk két gyorsan közeledő alakba. Két olasz vezető volt, az egyik a menedékház vezetője egyben. Intettek, hogy kövessük őket, hiszen ez nekik hazai terep volt, becsukott szemmel sem tévedtek volna el. Igaz, ez valóban nem állt messze a becsukott szemtől…
A baj csak az volt, hogy túl gyorsak voltak, így porcaimat feszítve igyekeztem, hogy ne miattam maradjunk le. Amikor már eltévedni sem lehetett, és újra láttunk nyomokat, elköszöntek és még gyorsabbra váltva tempójukat, hamar eltűntek a ködben. Ekkor már morogtam egy sort, hogy lassítsunk, hiszen sánta van köztünk, de az meg én vagyok…
Végül elértük a menedékházat, és boldogan pakoltuk le cuccainkat (hágóvasamat ismét segítséggel). Végigdőltünk az ágyon és végiggondoltuk a napot. Szép volt. Kopogás, majd a fogadóshölgy dugta be a fejét az ajtón. "Meg vannak? Akkor minden rendben." A vihar miatt nézte végig, hogy minden vendég szerencsésen visszatért-e? Jó érzés, hogy gondolnak az ember fiára.
Vacsora alatt beszéltük meg, hogy másnap lefelé indulunk, mert az előrejelzés újra rossz időt, szélvihart és ködöt jelzett. Vacsoráztunk egy jó kiadósat, megettem az összes hagymás zsemlémet, ittam egy sört is hozzá, majd egy gyors sakkparti tette teljessé az aznapi élvezeteket. Estére a köd felszállt és ismét gyönyörködhettünk a tájban, büszkén mutogattuk egymásnak, hogy ott jártunk azon a kitett helyen, és hogy milyen ügyesek is vagyunk, ha akarjuk…
A lenyugvó nap utolsó sugarai bíborvörösre festették az alkonyi eget, a megfáradt hópárducok békés mosollyal orcájukon merengtek aznapi hőstetteiken, és én megígérem, hogy soha az életben le nem írok még egy ilyen idétlen mondatot…
Hosszú és mély álom után frissen ébredtünk másnap reggel. A szél kegyetlenül fújt, de ködnek nyoma sem. Útnak indultunk lefelé, és sokszor álltunk meg visszanézni a Lyskamm nyugati csúcsára. Azért a keletit is jól megnéztük, mivel természetesen megfogalmazódott az igény, hogy "ide nekem az oroszlánt is", azaz 2009 nyarán meg kell másznunk. Újra átéltük a via ferrata örömeit, újra láttuk és fényképeztük a nevezetes és csodás csúcsokat közel és távol, és szerencsésen leértünk a felvonó végállomásához. Beszállás irány lefelé.
A parkolóban kiderült, hogy tisztaság iránti igény csak Anikónál haladta meg a cselekvőképesség határát, így rövid időre megálltunk a kempingnél. Amíg vártunk rá, gondosan beleléptünk egymás után a kis folyó partján cselesen megbúvó kutyagumiba. Ettől kezdve mi sem unatkoztunk, hiszen felrémlett egy 13 órás út réme, végig azokban a felejthetetlen illatfelhőkben, így nekiláttunk a bakancs recéi közül az anyag eltávolításának. Mit mondjak, Anikó hamarabb végzett, és érdeklődéssel figyelte ténykedésünket.
Miután ilyen szépen leírtam és összefoglaltam izgalmas kalandjaink sorát, ne feledkezzünk meg Nándi hatalmas teherbírásáról, hiszem szinte pihenő nélkül vezette végig az autót egészen hazáig. Menet közben azért meg kell említenem, mint régi Deep Purple rajongónak, hogy megismerkedtem a gitáros, Ritchie Blackmoore új szerzeményeivel, ami mind egy új énekesnőt (egyben feleséget), mind egy új zenei világot jelentett számomra.
Íme a tanulságok. A sánta menjen felvonóval. Ha mégis gyalogol, akkor sűrűn ismételgesse, hogy aki lassan jár, tovább ér, hátha a többiek elhiszik, vagy megvárják. Végül pedig aki lusta zuhanyozni, az nagy valószínűséggel belelép … .
2009. január 8.
Dolomitok - Civetta megmászása:
Időpont 2007 szeptember
Résztvevők száma: 6 fő
A cikk írója:
O.Nándi
|
Túléltem!
Utolsó túrámra készülődtem. Egy éve már minden utamat az utolsónak képzeltem. 2006. novemberében a Sportkórházban megállapították, hogy a csípőm elkopott, nem futhatok többé, terhet sem cipelhetek, maximum az időt húzhatom a protézis beültetésig.
A Civetta nagy vállalkozásnak indult. Nehéz via ferrata, ez állt az előzetesben. Előzetes? Igen, ez azt jelenti, hogy fizetős túrára neveztem be. Sőt, nem is először. Somkuti Évivel és Nándival már jártam a Tátrában áprilisban, ahol a Tátra csúcsot másztuk meg. Persze ennek is van története. Azelőtt elképzelni sem tudtam, hogy fizessek azért, hogy kirándulhassak. Igen ám, de egy nyomoréknak meg kell alkudnia a lehetőségeivel, márpedig barátaim lemondtak rólam. Ehhez képest azért elég sok helyre eljutottam, no nem olyan vagány módon, ahogy ők csinálják. Hol vagyok én már attól sánta lábammal, állandó fájdalmaimmal!
Kivétel persze akad. Zoli, akivel több, mint két éve járok kirándulni, még mindig becsüli erőfeszítéseimet a hegyekben. Jól lehet, nem láttam még nála strammabb fickót, nyugodtan figyeli botladozásaimat, nem érezteti, mennyivel gyorsabb és többet bír roncsaimnál. Vele született jóérzéssel veszi tekintetbe fogyatékosságaimat. Sok szép helyre eljutottunk, biztos vagyok benne, hogy igazi természetszerető emberként a hegyek sok örömet szereznek még neki élete során.
Szóval fizetős túra! Három nap a Dolomitokban. Zsoltot kora hajnalban az Árpád hídnál vettem fel, irány a hegyek! Új ismerősöm Innsbruck-ból költözött haza nemrég, kalandos életét élvezettel hallgattam hosszú utunk során. Nándiék Százhalombattáról indultak, négyen ültek a kocsiban, a határnál értek utol minket, aztán lassítottak. Hát igen, Chevrolet Kalos-om nem a gyorsaságáról híres. Nem baj, azért gyorsan faltuk a kilométereket. Az első pihenőnél ismertem meg új túratársaimat.
Mint említettem Évit és Nándit már ismertem egy tavaszi túráról. Mindketten magasak, strammak és már mindenhol jártak. Persze azért különbség is van. Évi kedves, barátságos, segíti a lemaradozókat (engem). Nándi ezzel szemben kegyetlen, élvezi a szenvedést (az enyémet). Úgy kell a puhányoknak! A mélyen rejtőző pszichológiai tényezőt később fedeztem fel, de erről majd annak idején részletesen… Két új túratársam Nándiék kocsijából a két Péter, vékony Péter és csendes Péter. Mindketten igen szerények és szimpatikusak, "talán nem löknek le a hegyoldalról" gondoltam bizakodva. Szóval rendes társaság, ami azért nem mindegy a hegyekben, ahol sokféle ember mozog sokféle indíttatásból és hangerővel, cigivel, vagy mélyeket lélegezve, szemetelve, vagy akár emberi módon…
A hegyek látványa leírhatatlanul szép volt, nem tudom felsorolni a közeli csúcsokat, távoli vonulatokat, de nem is akarom, hiszen a neveket ember adta, a szépséget nemigen. Délután érkeztünk meg a parkolóba, ahol a kocsikat hagytuk. Rövid, 2-3 órás pakolás után indultunk aznapi célunk, a Coldai menedékház felé. Nem tartott annyi ideig, mint a pakolás… Nándi elől rohant, utána a feltörekvő ifjúság, a sor végén kullogott a sánta hipertóniás, de az meg én voltam. Évi nézett néha hátra, némi szánakozással, a végén nagyot sóhajtva lassított és bevárt. Lassúságomat nem tudom a zsákom súlyára fogni, mivel szinte semmit nem vittem pár előre megkent vajas-hagymás-gulyáskrémes zsömle kivételével.
Már sötétedett, mikor megérkeztünk. Elhelyezkedtünk tömegszállásunkon, majd hamarosan egyik ámulatból a másikba estem. Angol budi, zuhany, kézmosó; elképesztő kényelem 2000 méter fölött. Lementünk vacsorázni. Egy nagy asztalon gyöngybetűkkel saját neveinket olvashattuk. Milyen meglepetés vár még ránk? (Két nappal később talán a számlát említhetném…) A házigazdák kedvesek, serények, a kaja ehető, a sör kiváló, most akkor enni és nyaralni jöttünk mi ide? Minek is hoztam a hagymás szendvicseimet? Bizony a fele megmaradt, de az illata végig gondoskodott a 30 ágyas szoba jó közérzetéről és állandó beszédtémájáról. Illúzió maradt, hogy a túrák utáni oroszlánszagban majd csak nem lesz annyira átütő, hisz mint említettem, még zuhanyozó is volt a házban (!)
Az éjszaka nem sokat aludtam. Menjek másnap a Civettára, vagy sétálgassak a ház körül? Nincs nagy gyakorlatom a mászkálásban, csak a Raxon próbálkoztam egyszer-kétszer ilyesmivel. A csípőm meg rendesen sajog. Úgy döntöttem, hogy maradok, nem merek nekivágni. Kora hajnalban ébresztő. Nándihoz fordultam; "Nagyon fáj a lábam, nem akarok a terhetekre lenni, maradok." "Gyere, próbáld meg". Semmi rábeszélés, egy egyszerű tőmondat. Vezetőnk pszichológiai érzéke és gyenge személyiségem együtt megtette a hatását. Szedelőzködtem, indulás!
Évi nem jött, már ismerte az utat, inkább egyéni túrára indult a Coldai tóhoz. A nevekkel bajban vagyok, a Coldai azonban megragadt. Arra kérdésre, hogy a Civettát mely égtáj felől közelítettük meg, milyen hegyeket láttunk és egyáltalán mi volt via ferratánk neve nem emlékszem (talán "A" betűvel kezdődik), de ez az én bajom, nem hiszem, hogy írásom alapján bárki bármit megtalálna a Dolomitokban.
Egy keskeny ösvényen indultunk (a neve talán "T" betűvel kezdődik). Nándi rohant elől, utána a feltörekvő ifjúság, végül a sánta hipertóniás, de ez sorrend mintha már ismerős lenne… Itt senki nem várt meg, némán loholtam. Egy órás gyaloglás után érkeztünk a beszálláshoz. Ez nagyban különbözik a szállástól, mert ott aludni lehet, itt viszont csak várakozni egy órácskát szlovén nyugdíjasok hosszú sorára. Látszott rajtuk, hogy nem sok ilyet próbáltak. Kicsit megnyugodtam; "Ha ők, akkor én is…".
Végül nekivágtunk. Nándi szakavatott mozdulattal kapcsolta karabinerét a drótra. Utána jöttem én. Se kesztyű, se fékező- madzag a karabineres köteleken, viszont elegáns biciklis sisak tette bizonyossá felkészültségemet és eszköz-ellátottságomat. Utánam jött a sok türelmetlen, vagyis a feltörekvő ifjúság. Persze igazságtalan vagyok, mert csendes Péter végtelen beletörődéssel nézte az előttünk kígyózó sort. Fényképezésre is maradt időnk. Én hálát adtam sorsomnak, hogy nem rám kellett várni.
Ekkor hihetetlen dolog történt. Egy idős nénike rohant el mellettünk. Körülbelül 150 centis termetével nem is tűnt volna fel, viszont ahogy nyomult, az nem volt semmi. 75 év körülinek néztem, de nyugodtan letagadhatott volna fél évet. Kócos szürke haja alatt elszánt tekintet. Vékony termetét meghazudtoló izmos vádlija tele volt sebhelyekkel. A drótok közelébe sem ment, nem volt rá szüksége. Tapadt a sziklára. Két fiatal, 60-65 év körüli lovagja lihegve követte, üveges tekintettel, de szintén gyorsvonati sebességgel. Nem sokáig láttuk őket, pillanatok alatt eltűntek fölöttünk a messzeségben. Megdörzsöltem a szemem, azt hittem, rosszul látok. Amíg élek, nem felejtem el. Barátaim már beszéltek nekem extrém utakat nylonzacskóval a kezükben teljesítő bácsikákról, de a valóságban most szembesültem először terminátorral, aki sebhelyes lábszárával illúzió és valóság határán illant el mellettem.
Az út hosszú és gyönyörű volt. Alattam a mélység soha nem zavart, mert szigorúan a szikla felé fordultam, másról tudomást sem vettem. A rövid pihenőknél aztán kézzel görcsösen kapaszkodva igyekeztem feszült arcizmaimat rendezni és nagy hegymászóhoz méltó arckifejezéssel gyönyörködni a körülöttünk elterülő tájban.
Egy nagy teraszon aztán végre lehagytuk mi is a nyugdíjas csoportot. Ettől kezdve kicsit gyorsabban haladtunk, bár eltűnődtünk néha a relativitás fogalmán, a nénikére gondolva, aki fél évet letagadhatna és terminátor. Az út és a drót egyre jegesebb lett. A kezemet már igencsak felsebezték a kilógó, elszakadt rozsdás szálak. Hirtelen patthelyzetbe kerültem. A kis kémény falát előttem jég borította, nem volt lépés, amit béna lábammal elérhettem volna. A jeges drótról lecsúszott a kezem. A szöget - ami tartotta - kinyújtózva sem értem el. Pár próbálkozás után kinyögtem: "Nándi segíts!" "Dehogy segítek". Vezetőnk, aki eddig érdeklődéssel szemlélte tekergésemet és kínlódásomat elfordult és tovább indult. Ennek fele sem tréfa. Elszántam magam. Ugrottam és fél kézzel szerencsésen elkaptam fölöttem a szöget. Majd a másikkal is. Felhúztam öreg, kövér, sánta és hipertóniás testemet. Sikerült! De miért nem segített? Este persze megoldódott a kérdés…
A drótokat elhagyva jégen, kövön tettük meg a csúcsig a hátralévő nem túl nagy távolságot. Mivel nagyon gyáva és ügyetlen vagyok, ezért én vettem fel egyedül a hágóvasamat. Mivel nagyon elkopott a csípőm, ezért csendes Péter segített a jobb lábamon meghúzni a szíját. Akkor jött a mindent elborító köd. A csúcsra felérve semmit sem láttunk. Addig mindent, ott aztán semmit. Így aztán senki nem vetheti a szememre, hogy nem tudom leírni a csodálatos északi falat, sőt a nyugatit, keletit és a délit sem. Csúcs csoki nem volt, tudom, hogy ez elképzelhetetlen, de így történt. Gyors fényképezés a kereszt mellett, aztán irány lefelé.
Persze a nap azonnal kisütött. Gyorsan levergődtünk a hegy másik oldalán a Torrani menedékházig. Barátságos hely, az ajtó mellett egy ripityára tört, összenyomorodott sisakkal. Fej nem volt benne. Itt jöttem rá, hogy aznap még nem is ettem. Ez nagy hiba volt, amit sajnos nem először követtem el. Az eléhezés fogalma azt jelenti, hogy egy idő után elhagy minden erőd és nem érted, miért. Ilyesmit éreztem, mikor maratoni futásaim alkalmával egyszer-kétszer nem ittam eleget menet közben. Az erő elmegy, nincs magyarázat, csak a biokémiában és egyéb magas tudományok területén, ahhoz viszont kevés vagyok… Szóval társaim vígan falatoztak, nekem még akkor is alig csúszott le pár falat.
Váratlanul befutott a nyugdíjasok vezetője. Izgatottan magyarázott a menedékház személyzetének. Telefonálgattak. Pár perc múlva felbukkant egy helikoffer. Mint utóbb kiderült, több turistát kellett arról a párkányról menteni, ahol elhagytuk őket. Akkor és ott nem látszott rajtuk semmi. A többiek ugyanott ereszkedtek le, ahol jöttek. Este láttuk őket a házban, tragédia hál' istennek nem történt.
Indulás lefelé. Ott is volt drótos út. Meredek. Nehéz. Jajgatva húztam fájó lábamat magam után. Nándi, Zsolt, vékony Péter már messze jártak. Csendes Péter maradt le velem, hogy támogassa lelkileg a nyomorékot. Ritka rendes dolog volt, a hegymászók világában (nem magamat definiáltam így!!!) rendkívül ritka teljesítmény. Szóval valahogy levergődtem a sziklákon. Jött a kőgörgeteg. Soha többé nem megyek bot nélkül. Állandó félelem a csúszástól, az eséstől, hogy összetöröm vacak csípőmet. Görcsöltem rendesen, de ezen is túljutottam.
Leértünk a Coldai menedékházhoz vezető ösvényre (talán "T" betűvel kezdődik). Itt fogyott el végleg az erőm az eléhezéstől. Innen kezdve már valóban csak vonszoltam magam. Társaim néha megvártak, aztán tovább. Csendes Péter továbbra is jött velem, tartotta a lelket bennem. Egy kilométerre a háztól aztán magamra maradtam. Húsz lépés, pihenő és így tovább. Sötétben értem a házhoz. 13 órát gyalogoltam, ha ezt annak lehet nevezni.
Nagy nehezen rendbe tettem magam és csatlakoztam az ebédlőben társaimhoz. Azt hittem, hogy továbbra sem tudok enni egy falatot sem, de az első lenyomott sör jó előkészítésnek bizonyult. Jöttek a történetek, az aznapi siker feldolgozása (a személyiség torzulása nélkül), és közben további evés-ivás. Ám bekövetkezett a tragédia. Egy rossz mozdulat és begörcsölt az a kálcium hiányos combom. Ilyen sem fordult még elő velem. Tanácstalanul üvöltöttem kínomban. Az úri közönség érdeklődéssel figyelte. A nénike kezében (sebhelyes lábszárú és terminátor) megállt a konyakos pohár. Végül megszánt egy olasz fickó, és bemutatta a helyes testtartást, nyújtást és enyhülést. Túléltem.
Nánditól megkérdeztem:"Miért nem segítettél?" "Tudtam, hogy sikerül". Megint egy rövid tőmondat, hiába, a pszichológia, a saját erőbe vetett hit erősítése és így tovább. Megértettem. Az én érdekemben. És valóban sikerült.
Az éjszaka is nehéz volt. Egy percet sem aludtam, mert féltem a görcstől. Elképzeltem, ahogy üvöltve pattanok fel az éjszaka közepén és rohangálok a sötét szobában az ágyak között a pánikba eső, felriasztott szerencsétlenek között.
Végül eljött a reggel és álmosan, de szedelőzködtem. Legnagyobb meglepetésemre még izomlázam sem volt, fájdalmaim teljesen eltűntek. Fitt voltam, mint a feltörekvő ifjúság. A számla tört csak le kissé, de aztán félretéve anyagiasságomat, inkább az elmúlt nap szépségeit idéztem fel. Lelki szemeim előtt megjelentek a sziklák, a drót, a mélység, terminátor nénike repülésszerű jelenése, szemközt az elképesztően szép Mont Pelmo látványa (a neve most jutott eszembe), és sorra a többi élmény.
Indulás le az autókhoz. Gyorsan, frissen lépkedtünk. Én is. Ezt nem hittem volna. Két órán belül már pakoltunk. Irány haza! Nándiék hamar elhagytak minket, ettől kezdve ismét Zsolt történeteit hallgattam végig hazafelé nem teljesen gyors autómban. A Civetta friss emléke azért végig ott volt velünk. Hány méter magas is volt? 3220? Talán… Nem mindegy? Sok örömet szerzett. Köszönöm szépen Évi és Nándi!
2008. június 18.
A Nagy-Vysoka megmászása:
Időpont 2007 április
Résztvevők száma: 6 fő
A cikk írója:
O.Nándi
|
Tátra csúcs és adrenalin
Nagyot álmodni még merek néha, íróasztal mellett elfelejtkezem elkopott csípőm okozta kínjaimról. Így történt, hogy az interneten megláttam: Aconcagua, az Andok legmagasabb csúcsa! Megdobbant a szívem! Azonnal írtam Somkuti Nándornak, aki meghirdette. Részletesen beszámoltam adottságaimról; magas vérnyomás, 50 éves aggkor, tériszony, tönkrement csípő, a tájékozódó képesség teljes hiánya, viszont a hegyek szeretete mindenekfölött. A válasz tárgyilagos, elnéző, és egyben lehetőséget ajánló volt; ismerjük meg egymást a Tátrában. Így történt, hogy részt vettem életem első fizetős túráján.
Tátra csúcs
Az interneten áttanulmányoztam Somkutiék honlapját, hű, hát elég sok helyen jártak! Minden túráról leírás, képek, bizony a szám is tátva maradt. Milyen lehet egy ilyen út? Hamarosan kiderül.
Ferivel, egy gyöngyösi sráccal utaztam egy kocsiban. Elmesélte, hogy szeret sziklát mászni, Poprádon még a sportboltba is beugrottunk, hogy nézzünk kötelet neki. Kezdtem megrémülni. Sziklamászás? Hát itt olyan is lesz? A Csorba tónál hagytuk a kocsit, onnan másfél óra alatt értünk a Poprádi tóhoz, ahol a szállást foglaltunk és ahol a találkozót is megbeszéltük a többiekkel. Téli világba érkeztünk, elhűlve néztem a szemközti Osterva nyeregbe vezető utat. "Ilyen meredeken is fel kell holnap mennünk?"
Két nő közeledett. Mikor hallottuk, hogy magyarul beszélnek, rákérdeztünk; csak nem? De igen. Somkuti Évi, túravezetőnk felesége volt a magasabbik. Egy erdélyi kislány, Gyöngyi volt vele, akiről később derült csak ki, hogy magas szinten karatézik és a Mont Blanc-t jégcsákány nélkül, két bottal, egyedül mászta meg.
Nándi és Robi is hamarosan befutott, ők egy nehezebb, ám szebb úton jöttek a házig. Az ismerkedés után elfoglaltuk szállásunkat. Egy hatágyas szobát kaptunk a házban. Nem tudom, szállodának, vagy turistaháznak nevezzem, mert valahol a kettő között lehet, hiszen a padlószőnyeg kopott, az ágynemű lukas, viszont a vizesblokk van a folyosón, és az étteremben kapható minden, mi szem szájnak ingere.
Este itt ért a következő meglepetés. Söröztünk és meleget vacsoráztunk. Nem mertem elővenni hagymás zsemléimet, amik így a továbbiakban a szoba illatosításáról gondoskodtak. Szóval sör és hagymaleves külön adag extra fokhagymával, majd sztrapacska. Jöttek a történetek, és egyre jobban elhűltem; jégfejsze, vihar, életveszély, sokk, mentés, csak úgy röpködtek a rémisztő kifejezések, adomák és a horror. Hová kerültem?
Alvásról persze szó sem volt. Mi lesz itt holnap? Merjem-e bevállalni? Közismert gyávaságom minden reményemet szertefoszlatta, hogy télen feljussak egy havas csúcsra.
Sötétben keltünk, végre egy kis hagymás zsemle! Álmosan készülődtünk, nem csak én aludtam rosszul, ahogy szétnéztem a nyúzott arcokon. Egy óra múlva már az elfelejtett nevű völgyben gyalogoltunk libasorban, de még rémisztő eszközök használata nélkül. Soha sem ismert nevű csodálatos hegyek bontakoztak ki a felkelő nap fényében, elkészültek az első fényképek. Egyre magasabbra jutottunk, lekerült a jégcsákány a zsákról, fő a biztonság. Aztán elértük a meg nem jegyzett nevű kuloár alját. Itt reggeliztünk, elbúcsúztunk Évitől, aki más irányban folytatta túráját, hiszen már többször járt a Vysokán, ami magyarul annyit jelent, hogy Tátra-csúcs. Mindkettő hivatalos elnevezés és érdekes módon egyforma magasak is, 2500 és valamennyi, de ezt már csak szakértő és térkép bevonásával tudnám dokumentálni…
Jött a beülő heveder. Felrángattam, alig kellett várni rám. A hágóvasat is sikerült megkötnöm, így elöntött egy kis büszkeség. Nándi, Gyöngyi és Robi egy kötélen, a másikon Feri és jómagam, persze hátul. Gyöngyivel kettőnknek jégcsákánya volt, a fiúknak jégfejsze (Ferinek egyszerre kettő!) biztosította az életét és tekintélyét.
Indulás! Mi lesz itt? "Csak a lábad elé nézz!" Ezt persze én hajtogattam folyamatosan, amint baktattunk felfelé az egyre meredekebbé váló kuloáron. A hó kiváló minőségű volt, kemény, jól harapták a hágóvas fogai. Feri egyenletesen bandukolt, követve a vezető hármas iramát. Félelmemet lassan felváltotta valami adrenalinos, de határozott öröm, hogy itt lehetek, még élek és remélek. Néha még fel is mertem nézni; csodálatos táj felettünk, alattunk, és szanaszéjjel.
Elértük a kuloár tetejét. Rövid pihenő, Nándi standot épített, hogy kijussunk a sziklára, amely a csúcsra vezetett. Csúcsból kettő is volt, mi a magasabbra (legalább fél méterrel) terveztük a próbálkozást. A csúcskereszt is itt volt, tehát semmi félreértés.
A stand elkészült, indulás. Nándi mászott elől, a standból biztosította Robi. Mikor felért a csúcsra, odakötötte valamihez a madzagot, aztán kiabált. Gyöngyi és Robi is hamarosan a csúcson állt. Ketten maradtunk Ferivel és a rövid kötéllel. A sziklát vékony jégréteg borította, a hibázás nem tűnt jó alternatívának a várható életkor vonatkozásában. Végül rászántuk magunkat és felső biztosítás és minden más biztosítás nélkül nekivágtunk. Persze abszolút megnyugtató volt, hogy ha gurulunk, akkor ezt ketten tesszük, és nem leszünk magányos gurulók. Feri ment elől és szerencsésen leküzdöttük azt a pár métert. A látvány csodálatos volt és pár percre megszabadultam a gondolattól, hogy itt bizony le is kell menni.
Csak sorolnám a környező csúcsokat: Gerlachfalvi, és itt rögtön el is akadtam, mert több nem jut az eszembe. Nem baj, szépek voltak, na és a sikerélmény, endorfin és egyéb hormonális csodák!
Lefelé minden ugyanúgy, csak még sokkal félelmetesebb volt, amin azért enyhített a csúcsélmény. Lejutottunk a hó és szikla találkozásához. Újra stand, ereszkedés a hóra. Robinak nagyon tetszett, fényképezett is új, méregdrága gépével. Hopp, a gép! Hogy gurul! Még láttuk, hogy más irányt választ, mint amerről jöttünk, aztán szem elől vesztettük. Robi vigasztalhatatlan volt. "Majd azon a kuloáron megyünk le, amerre gurult, hátha megtaláljuk" Nándi bizakodott, és örült, hogy jó nehéz új utat sikerült kitalálnia növekvő önbizalmú társaságunk számára.
Megjelentek az első extrém síelők is; hágóvasban vonszolták fel léceiket, kettő közülük még a csúcsra is felment szigorúan kötélbiztosítással. Megkérdeztük, láttak-e egy fényképezőgépet; most is, később is mindenki tagadólag rázta a fejét. Mi közben már ereszkedtünk a hegynek arccal, lassan rakosgatva lábainkat lejjebb és lejjebb. Különösen nekem ment csigatempóban, rossz csípőm valóban akadályozott ebben a mozgásban, de hiába, nem mertünk arccal lefelé haladni.
Jöttek az első jégdarabok, ahogy a síelők fordultak felettünk, rúgták ránk a kisebb-nagyobb göröngyöket. Megértettem, miért kellett volna feltennem biciklis sapkámat. Ehhez persze az kellett, hogy jól fejbe vágjon néhány jégdarab. Csúnyán néztem, de nekik is voltak jogaik. Például, hogy síeljenek azon a borzasztó meredeken.
Rövid pihenő után a fényképezőgép útját követve indultunk le egy újabb kuloáron. Itt is feltettük néhány szembe jövő szlovák turistának a kérdést, de tagadó fejrázás volt mindig a válasz. Végül leértünk egy sík terepre és szétnéztünk. "Megvan!" Robi öröme korai volt. Szomorúan emelte fel az üres tokot. Nemzetiségi problémákat véltem felfedezni tekintetében. Végiggondoltam. Határtalan jóindulatomban csodára gondoltam. Biztosan elszállt, és azóta önállóan fényképezi a gyönyörű tájat és a bolond hegymászókat.
Lefelé igen érdekes utat választottunk. A lényege az volt, hogy megyünk az orrunk után, és csak nem esünk bele valami szakadékba menet közben. A jószerencse velünk volt. Mindössze Gyöngyi mutatványát említhetem, aki combig szakadt a hóba és nem tudta kihúzni a lábát. A 3 fiú elől ment, nem tudták, mi történt, persze azért hallótávolságon belül megvártak minket. Az előadás 37 percig tartott. Gyöngyi nem engedte, hogy segítsek és kiemeljem a mélyből. Módszeresen ásta egyre mélyebbre és mélyebbre magát. A tartalomra 5,8, a technikára, kivitelezésre viszont 6 pontot adtam magamban. Bemutatta az egykezes körkörös, a kétkezes szinkronásást, majd a kutyusok termék elkaparó váltott mancsos mozgássorozatát imitálta felsőfokon. Végül elégedetten mászott ki a méteres átmérőjű és másfél méter mély bombatölcsérből.
Továbbindultunk, jómagam csak kis szerencsével vetettem át magam a tátongó gödrön. Nemsokára leértünk a házba, ahol Évi már várt minket. A sörözés és az extra adag fokhagyma a levesbe ezúttal sem maradt el. Robi volt kissé borús, de aztán napirendre tért gépe elvesztése felett. Vidáman meséltük el egymásnak, milyen belevaló turisták is vagyunk mi (a hegymászó szót persze nem merem leírni…). Én is elfeledkeztem már fogadalmamról még ott a lejtőn, mely szerint, ha ezt élve megúszom, akkor soha többé… Már az új csúcsok tervezése kötött le. Na persze, sör mellett könnyen megy a K2.
Hosszú mély alvás után sétáltunk le a Csorba tóhoz. Néhány fénykép, érzékeny búcsú és vágtatott mindenki hazafelé.
A tanulságokat azért ebben az esetben is levontam. Nem kell mindig szégyellned magad, a fokhagyma is van olyan büdös, mint a hagymás zsömle. Az extrém síelők nem várják meg, amíg leérsz a hegyről, inkább vedd fel a munkavédelmi sapkádat. Végül pedig sok jó turista kis hegyen is elfér, és addig gyalogol, míg végül hegymászónak képzeli magát, vagy el nem törik…
2008. augusztus 27.
Túrázás a Magas Tátrában:
Időpont 2005 március
Résztvevők száma: 7 fő
A cikk írója:
István (alias VAKOND)
|
Havon, s hó alatt
Február végén a Börzsönyben nagyon örültem, amikor 90-100cm hóban túrázhattam. S akkor még csak sejtettem, hogy mi vár rám két hét múlva.
Március 11-én izgatottan indultam el itthonról - életemben először a Tátrába! Pár héttel korábban a neten ( www.somkutin.hu) találtam a lehetőséget, miszerint is egy gyakorlott túravezető 3 napos megmozdulást szervez a világ egyik legérdekesebb lánchegységébe, a Koprova és Cubrina csúcsok meghódítására. Téli felszerelésem már készen állt, a hágóvas kivételével ki is próbáltam őket. Dávid barátomnál töltöttem vendégségben az estét, éjszakát. Megismertem végre kedves családját, otthonát, gyülekezetük tetszetős templomát, még orgonáltunk is egy keveset.
Március 12.
Korán keltünk és Dávid jókívánságok közepette bocsátott utamra. A villamosmegállóban, amikor már vagy 10 perce vártam, eszembe ötlött, hogy talán eggyel korábbival is mehettem volna, de mégsem izgultam: ha oda kell érnem, odaérek. S így is lett, 6.15-kor a Rákóczival elhagytam a Keletit. Miskolc felé robogtunk, ahol is csatlakozni fog Útitársam, Zoli. Kaptam tőle egy sms-t, hogy szürke pulóverben van egy bordó zsákkal. A válaszom körülbelül annyi volt, hogy nagy fekete zsák, elnyűtt arc. Ha már az arcoknál járunk, volt pár érdekes figura a hajnali vonaton. Pl egy öltöny-lakkcipő-nyakkendős úriember, aki zacskóból ette a buktát és zacskós kakaóval öblítette le, a rezzenéstelen fapofa walkmanos srác, vagy az a két tag, akik már majdnem leszálltak, amikor ráeszméltek, hogy a csomagjaik még a fülkében vannak... Ja meg a másik kettő, aki felszállt, erre én behúzódtam a vízcsapos fülkébe, hogy el tudjanak menni előttem. Hát nem megálltak?!? - én meg nyomoroghattam hátamon a zsákkal egy negyed négyzetméteres lyukban.
Zolit eltéveszteni sem lehetett volna, ráadásul végre le is tudtam ülni. Merthogy Pesttől idáig nem volt hely. Érdekes és a hegyek iránt elkötelezett embert ismerhettem meg személyében. Már többször járt a Magas-Tátrában, legutóbb két héttel korábban a Nagyszalóki-csúcson. De Európa kisebb-nagyobb hegyein túl volt már szerencséje a Himalájában is megfordulni. Mégpedig egyedül, húszas éveinek elején. Jó volt hallgatni a történeteit, hogy s mint vonatozott át Indián. 11 után értünk Poprádra. Az ég felhős volt, így csak sejteni lehetett hogy hol is vannak a hegyek, illetve elhittem Zolinak a mutatott irányt. Hamarosan kiderült, hogy hiába várunk az elektricska mellett, mert az nem közlekedik az erős hófúvások miatt. Egy buszhoz irányították a várakozókat. Nem kellett sokat ácsorogni, megállt mellettünk egy múlt század közepi harcos szerkezet, s csodák csodája, felfértünk valamennyien. Az út további része már nem ment ilyen gördülékenyen, ugyanis ahogy elhagytuk a várost, egyből megtapasztalhattuk, miért is nem jár a tárai villamos. Ilyen hófúvást! Mindkét oldalon busznál magasabb hófalak kísérték az Ótátrafüred felé vezető aszfaltcsíkot /bár földút is lehetett - semmi nem látszott belőle :) /. Egy helyen aztán annyira elszűkült, hogy a szembejövő busz már nem fért el. Mivel mindkét oldalról jöttek hátulról is, gyorsan bedugult az út. A szél pedig töretlen száguldott a busz felett hófergetegeket kergetve. Részünkről a busz melegében nem sok gondunk volt, ám egy hajléktalan forma alulöltözött bácsika megunta, leszállt és gyalog folytatta. Az összes téli ruhámban sem követtem volna szívesen. Végül valahogy megoldották és folytattuk utunkat. Ótátrafüreden átszálltunk egy másik buszra, ami Csorba-tóhoz vitt minket. Útközben aztán szembesülhettünk a 2004 december elején pusztító vihar hagyatékával. A hegy lábánál egyszerűen elsöpörte az erdőt. A legtöbb tövestől kidőlt, de sokat láttunk félbetörve is. Megdöbbentő látvány volt! Remélem egyszer még láthatom régi pompájában ezt a hallomások alapján - most már sajnos egykori - csodafenyvest.
A buszról leszállva Zoli egykori emlékeire hagyatkozva a Poprád-tó felé vettük az irányt. Nos, nekem mint "alföldi" gyereknek, aki komolyabb havat csak a tv-ben látott, bizony tátva maradt a szám. 2-3 méter mindenütt, de néhol a 4 métert is elérte az utat szegélyező hófal magassága. Gyermekkori álmom volt, hogy egyszer hóalagutat áshassak, hát itt most megtehettem volna. De majd legközelebb, már várnak minket. Megtaláltuk az ösvény elágazását. Egy csoport is akkor ért oda, s mivel mi nagy pakkokkal voltunk előre engedtük őket. Az egyik leányzó két lépést sem tett, olyan hátast dobott, hogy öröm volt nézni. Nem gonoszkodni akarok, de valószínű puhára esett, mi meg legalább részesei lehettünk egy utánozhatatlan mozdulatnak. Fel is adták, mi azonban nem és egyre feljebb mentünk az erdőben. Sokan járnak erre, így taposnunk nem kellett, egy olyan combnyi mélységű árokban gyalogoltunk. A fenyőket nyáron is szeretem, de így havasan meseszépek! Sajnos kilátásunk nem sok volt, a hó ha csendesen is, de folyamatosan hullott. Így értünk fel jó másfél óra alatt a Poprád-tavi menedékházba. Persze elsőként, a többiek sehol. Kisebb épületre számítottam retyezátbeli emlékeimre gondolva, itt azonban egy egész szálloda állt a tó partján, igaz ez utóbbin jelenleg méteres jég és ki tudja mekkora hó volt - a ház mellett az első emeletig ért...
A közlekedés miatt kicsit késve megérkeztek Nándiék is. Azaz Nándi a túravezető, Évi a felesége és egy kedves mosolyú leányzó, Juli. Elfoglaltuk a szobánkat a másodikon, majd az étterembe vonultunk. Rögvest kiderült, hogy nem fogok unatkozni társaságukban, vidám csapat jött össze. Hallhattam mókás és tanulságos történeteket, no meg szép lassan egyre többet megtudhattam róluk. Például este egészen meglepett, amikor Juli kibontotta a haját... Két társunk, Gina és Sanyi még hiányzott, azonban már sötétben - állítólag szokásukhoz híven - ők is beestek. Lefeküdtünk, hiszen korai indulást terveztünk.
Március 13.
Másnap valóban a kakasok előtt keltünk, sajnos nem sok reménnyel, ugyanis a havazás nem hagyott alább. Friss porhóban pedig elég veszélyes vállalkozás lenne a csúcsmászás - ezt bizonyítandó a hírek 4-es lavinaveszélyről tájékoztattak. Mint napközben megtudtam ennél csak egy rosszabb van az ötös, de akkor az első szóra lejön a hegyoldal. Azért beöltöztünk és nekivágtunk a hegynek, ha más nem lesz, hát völgytúrázunk egyet. Sanyi és Gina biztos fáradt volt, mert nem tartottak velünk. A korai időpont miatt egy hátsó surranó ajtón hagytuk el az épületet. Amíg a fenyvesben jártunk, még láthatóak voltak az egy nappal korábbi nyomok, azonban a fahatárt elhagyva mintha sosem járt volna arra senki, érintetlen táj fogadott bennünket. Nándi és Zoli taposták felváltva az utat. A völgyben kisebb gerincek futottak, ezek tetején próbáltunk haladni, itt várható volt, hogy a szél miatt már keményebb, firnesebb a hó. Megtaláltuk a Rysy felé vezető útelágazást, pontosabban az azt jelölő táblát - mely tudva levő tekintélyes méretű, most is láttunk belőle vagy 20 centit... Törpefenyőt, melyekkel a Tátra gazdagon megáldott, csak akkor láttunk, amikor valamelyikünk combig szakadt a hóba s így lábával elérte a csúcsukat. Itt, nyíltabb területen a szél elég kitartónak bizonyult, vízszintesen űzte a hópelyheket, egy-egy erősebb lökésnél bátran neki is lehetett feküdni. Örültem hát a síszemüvegnek.
Éppen csak megláttuk a Nagy-Hincó-tó tófalát, amikor világossá vált, hogy ezt nem kéne erőltetni. Bár részemről nem volt problémám, a visszafordulás mellett döntöttünk. Egy firnes meredély tetején történt mindez és ha már így esett, volt időnk bőven, ezért Nándi bevezetett a kicsúszás jégcsákánnyal való megfékezésének tudományába. Először csak hassal, majd háttal végül már hátizsákkal együtt tigrisbukfenccel nyitva is ment. Élveztem, legközelebb majd a hágóvasat is felcsatolom :)
Kora délelőtt már újra a házban voltunk. Szárítkoztunk s újfent enni - vagy inkább inni? - vonultunk. Befigyelt egy sztrapacska is, ez alapján északi szomszédaink sem elveszett emberek. Egy kisebb pihenő után délután az Omladék-völgybe indultunk. Azaz ha jól emlékszem eredetileg a jelképes hegymászó temetőt céloztuk meg, csak aztán ez lett belőle. A tó lapályán még nem volt nagy gond, ám mikor elértük a hegyoldalt a túloldalon, kezdődhetett a kepesztés. Volt ki mellig merült a fehér gyönyörbe. A fákat itt is elhagytuk, ám sokkal tovább nem volt értelme menni. Itt újabb dolgot tanultunk és próbáltunk ki, mégpedig, hogy mit is tegyünk lavina alkalmával a hó alatt. Ennek egyszerű módját választottuk: az éppen soron levő emberke fejest ugrott, közben a kezével minél nagyobb légteret igyekezett kialakítani az arca előtt, majd a többiek betemették úgy fél méter vastagon. Ez ugye nem tűnik soknak, ám elmondhatom - bizony van súlya. Egy síbotot szúrtunk a fej mellé, hogy azt megemelve jelezzük, ha esetleg gondunk van. Hallottam, amit beszéltek, s mivel nem mozdultam, már nagyon ki akartak szedni, pedig hát ugye barlangászként bírnom kell a széndioxidot. Bírtam is, majd annyira belejöttem, hogy feltúrtam a fél hegyoldalt. Lehet, hogy ezért kaptam a Vakond becenevet? :)
Az este újra sörök, teák, levesek mellett talált bennünket. Itt úgy határoztunk, hogy másnap hazamegyünk, a helyzet túrázás szempontjából reménytelen. A hó még mindig esett. Mivel szerettem volna magasabbra jutni, ez fájt picit, ám ha már lúd, legyen kövér, essen minél több!
Este a többiek lefeküdtek, nekem azonban még mehetnékem volt, így magamra öltöttem hacukámat és kisurrantam a hátsó ajtón. Először az Omladék-völgy felé indultam, ám hamar letettem erről az ötletemről, ugyanis elég nagy köd volt, a ház kezdett eltünedezni, a szél pedig gyorsan temette a nyomaimat. Így a reggeli csapásra tértem, s el is mentem egészen a fahatárig, de csak odáig hiszen itt megint nem vezettek tovább nyomok. Egyedül voltam, csendben voltam, csak a fenyők susogtak a szélben. A hópelyhek a fejlámpám fényében villódzva száguldottak az arcom felé. Varázslatos volt. Egy tisztáson aztán ki is feküdtem a hóba, elkészítve a hetedik angyalkát a már meglévő hat mellé. Melegem volt, így jópár percig feküdtem ott mozdulatlanul. S bár megfordult a fejemben, hogy itt még elaludni is szép lenne, visszaindultam. Bemenni azonban még nem akartam, így a ház túloldalán a fenyvesben próbálgattam, hogy milyen magasra tudok menni a hegyoldalban. Nos 50 fokos lejtőn, amikor már taposás közben mellig ér a hó, lehetetlen továbbmenni. Sejtettétek? :) Percekig gázoltam mindenfelé, kiéltem minden gyermekkoromban eltemetett vágyamat, így egészen elfáradva tértem nyugovóra.
Március 14.
Reggel összepakoltunk, rendeztük a számlát, majd lefelé indultunk Csorba-tóra. Végre kisütött a Nap, s itt-ott megpillanthattuk a szemközti hegyoldalt is. Ezek a meredek oldalak, vad csúcsok teljesen más hangulatúak, mint az általam eddig ismert Déli-Kárpátok. Ráadásul most hó borította az egészet! Egy helyen 12 sítúrázó jött szembe, a vezetőjük a Pátriára vitte őket. 50év körüli fickók voltak csuda léceken, irigykedve figyeltem, amint elsuhantak mellettünk - fölfelé... Lent aztán elbúcsúztunk Julitól, Nándiéktól, Sanyiéktól. Zolival ugyanis úgy döntöttünk, a délutáni vonatig megpróbáljuk megmászni az Elülső-Szoliszkót. Minderre nagyzsákkal a hátunkon vállalkoztunk. Már a sípálya elején lekerült rólunk a kabát és egy szál polárban folytattuk. Kemény menet volt, mert míg mellettünk a sízők, snowboardosok csak úgy száguldoztak lefelé, nekünk lépésről lépésre kellett felfelé araszolnunk. A kitartó tipegés végül eredménnyel járt, felértünk a - mondanom sem kell, hóból alig kilátszó - Szoliszkó menedékházba a pálya tetején (1840m). Letettük a batyukat, majd egy pár síbottal nekivágtunk a csúcsnak. A hó a szélnek köszönhetően igen kemény volt, belevágni is alig lehetett a bakancsot. Fentebb aztán kövesre váltott a táj, néhol a talajig lefújta a havat a szél. 45 perc alatt értünk fel. Zoli, mivel már járt itt, volt oly kedves és előreengedett a felfedezésben, ez igazán jól esett. 2093 méteren voltam a téli Magas-Tátrában! Felemelő élmény volt! Mivel már nem havazott, némi rálátásunk is volt a környező hegyekre, vidékre. Ide bizony nyáron is el kell jönnöm. Csúcsfotó és csúcscsoki után rákapcsoltunk, mert szorított az idő. 10 perc sem kellett a házig, néhol két talpon síelve nyomultunk lefelé, ahol pedig puha volt, ott bátran lehetett ugrálni /a józanság határain beül/. Gyorsan bedobtunk egy Nándi által emlegetett híres Szoliszkó-grogot - ami valóban kellemes lélekmelegítő, majd a sífelvonóhoz siettünk. A kezelője szó nélkül intett, hogy menjünk csak. Vicces volt, hogy rajtunk kívül mindenki felfelé igyekszik. A kiszállásnál akadt némi problémám, ugyanis nem akart kinyílni a korlát - tanulság: nehéz felhajtani, ha rajtafelejtem a lábam... A busz időben jött, így a vonatra még várnunk is kellett, amit Zoli egy sörrel próbált kellemesebbé tenni, s azt hiszem legközelebb én is csatlakozom hozzá. Mindeközben az idő teljesen kitisztult, a Tátra összes déli csúcsát ragyogóan lehetett látni. Már a buszból szemrevételeztem a Gerlachot, Nagyszalókit, majd az állomásról még hosszasan szemlélhettem a Lomnici-csúcsot.
A vonat 4 körül indult Poprádról és úgy 9 felé értünk Pestre.
Mint első igazi téli túrám emlékezetes marad az biztos - ezt talán az is bizonyítja, hogy most december van, azaz mindez 9 hónapja történt. Sok jó embert ismertem meg és örülök, hogy velük tarthattam ezen az úton. Remélem nem utoljára! És stílszerűen, amint most kitekintek szobám ablakán: esik a hó! :)
2005.12.01
Minden jog fenntartva. Tel: 06-30-9327850, E-mail: somkutinandor@t-online.hu
|